Egy egyszerű, végtelenül egyszerű kérdést tettek fel nekem, mégsem tudtam rá egyértelmű választ adni. A kérdés pedig csak annyi volt: “Hol laksz?”
Egy kis gondolkodás után reflexből bediktáltam a közös otthonunk címét. Az otthonét, amit már a végén utáltam. Majd pár másodperc alatt eszméltem fel, hogy bizony az nem az én címem. Az a tiéd. Már csak a tiéd. Mégis megmosolyogtam a botlásomat, amit senki nem vett észre, csak én tudtam, hogy mi ebben az, ami mosolyra késztet és millió ezer szép emléket hoz fel bennem.
Az első éjszakánkét. Amikor csak egy kihúzható kanapé állt a szoba közepén és a tévé egy kenyértartó fali szekrény tetején. Mindkettőnk közös véleménye volt, hogy sosem voltunk annál boldogabbak, mint akkor. Visszhangzott az egész lakás, a maga szerény 27 m2-ével. Az a hang volt a legboldogabb hang, amit akkor hallani szerettem volna. A büszkeségünk volt minden centije.
Emlékszem már besötétedett a szeptemberi hétvégén, mire bejutottunk a fészkünkbe és te másnap mentél dolgozni. Ahogy aznap este letettük magunkat a kanapára, az egész napos dobozolás és takarítás után megfájdult a fogam és te hatalmas léptekkel gyalog rohantál el a gyógyszertárba nekem fájdalomcsillapítóért. Persze, hogy gyalog, akkor még nem volt pénzünk autóra, hiába volt jogsim. Minden forintunkat a felújításra szántuk és az élet kezdéshez szükséges dolgok megvásárlásához. Ki gondolná, hogy ennyi minden kell egy nap elkezdéséhez. Hoztál egy csokit meg egy kakaót is fájdalomdíj gyanánt. Életünk legrosszabb kakaója volt. Életünk legrosszabb és legjobb kakaója.
Alig volt valamink, még mindenünk megvolt. Igaz bevallom pityeregtem, akkor még csak 22 évesen, hogy hiányoznak a szüleim, de hamar túltettem magam rajta, mert ez a helyes döntés. Élni az életünket boldogan. Semmi váratlan vagy felelőtlen nem volt a döntésünkben. 2 évnyi kapcsolat és 2 évnyi barátság után már várható volt.
A kis kuckónk készen állt arra, hogy elfoglaljuk. a következő napokban megérkeztek a bútoraink, amit a szüleid hoztak el és persze ők irányították, hogy mi hova kerüljön. Persze nem szólaltam meg, hogy szerintem az ágy ne ott legyen, mert szerettem volna minél jobban jóba lenni velük, de azért fájt, hogy semmi beleszólásom nem volt. Visszanézve, ennyi év távlatából már bánom. Mert az a miénk volt, igenis a miénk és szólhattam volna. De fiatal voltam még és nagyon gyerek. Még nagyon gyerek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: